„NEM ÉRDEKEL, MENNYIEN VANNAK EGY BULIN. ÖTVEN EMBERNEK IS UGYANAZT A MINŐSÉGET NYÚJTOM, MINT ÖTEZERNEK”

– Ez a rajongói csapat most tényleg utánunk jön a következő fellépésre is?

– Igen, de inkább kedves közönségnek hívnám őket, mint rajongóknak. Mert ők olyan kedves emberek, akik nagyon sok koncertemen részt vettek már, és úgy értékelték, hogy érdemes többre is eljönni. Körülbelül 500 fellépésem volt eddig, és az imént említett emberek szinte mind ott voltak. Óhatatlanul is megismertem őket.

Amikor századszor adsz valakinek autogramot, egy idő után már meg sem kérdezed, hogy mi a neve, mert tudod. Én pedig igyekszem figyelmes lenni, mint egy osztályfőnök. Megjegyzem azoknak a neveit, akik többször jönnek.

– Mivel hálálod meg nekik ezt a határtalan szeretetet? Néhány kedves szóval a koncert után? Közös fotóval, esetleg autogrammal?

– Nem a szavakról van itt szó, hiszen mi egy nagy közös együttműködő rendszer vagyunk.

Sokat köszönhetek ezeknek az embereknek. Múltkor Zalaegerszegre is eljöttek utánam. Így aztán legalább volt közönségem, mert épp egy frissen nyitott helyre mentünk, ami előtte le is volt járatva, tehát a kutya nem tudott a buliról. De mivel ott volt a törzsmag, így nekik megtartottuk a fellépést.

– Zavar, ha kevesen vannak egy bulin?

– Nem érdekel. Ötven embernek is ugyanazt a minőséget nyújtom, mint ötezernek. Kaposváron nyolcezer néző jött az élő koncertemre. Az is nagy élmény volt, de ha kevesen vannak, az családiasabb.

– Egyet nem tudok még eldönteni, mivel ma találkoztunk először: valóban ilyen bohém módon, kicsit félvállról veszel mindent az életben, ami körülötted van, vagy csak előttem színészkedsz? Eltöltöttünk eddig négy-öt órát, s olyannak tűnsz, aki pont lesz*r minden nehézséget, és próbálod magad jól érezni az adott szituációban.

– És nem nekem van igazam?

– De, csak én hozzá vagyok szokva a lelkibeteg művészekhez.

– Úgy is lehet élni, ahogy ők, de ha mindig rágörcsölsz valamire, amin nem tudsz változtatni, akkor saját magadat teszed tönkre. Felesleges idegeskedni, mert rámegy az egészséged.

Nyilvánvalóan engem is idegesítenek dolgok. Például a Madách Színház „József és a színes szélesvásznú álomkabát” című musicaljében a Fáraót játszom. A teátrum vezetője, Szirtes Tamás elmondása szerint korábban soha nem fordult elő olyan eset abban a házban, hogy előadás közben ovációtól volt hangos a nézőtér. A végén pedig háromszázan vártak a művészbejárónál. Erre az egyik napilap azt írta, milyen rossz voltam, mert bakiztam. Miközben Szirtes, aki egy szaktekintély, az egekig magasztal. Természetesen ilyenkor szívem szerint megkeresném az újságírót, és orrba lőném egy csúzlival. Mert az az újság nem egy szaklap, mégis eljut egymillió emberhez, akik elolvassák. Ez például idegesít.

„MEGÍRTÁK, HOGY 23 ÉVESEN EGYSZER BERÚGTAM...”

De van egy másik történetem is. Az egyik romániai turném során valaki lejáratott számomra nagyon fontos emberek előtt. Eljött velünk az illető, és elhitette, hogy milyen jó barátom. Hozott pálinkát, folyton bizalmaskodott, esténként pedig jelentéseket írt levélben a munkaadóimnak. De hazugságokat írt. Hogy büdös vagyok, mert ugyanabban a ruhában járok három napja. Azt is kitalálta, hogy meztelenül rohangáltam a hotelben, és úgy fotózkodtam emberekkel. Mire hazaértem, le lettem járatva. Nekem az a négy napos erdélyi turné másfél hónapomba került. Nem kezdtem el magyarázkodni, hanem a tetteim bizonyították be, hogy ebből semmi nem igaz.

De az eset természetesen idegesített, hogy így átvágott az illető, és még be is tartott nekem. Itt vagy az autóban, jössz a másik fellépésre velem, pontosan látod, hogy külön ruhát viszünk, kölni is mindig van nálam. S mivel 15 kiló plusz van rajtam, még a pulóveremet sem veszem le, nemhogy meztelenül rohangáljak. Kész őrület…

– Utálod a bulvárt?

– (nevet) Nemrég írták meg, hogy 23 évesen egyszer be voltam rúgva, és azt felvették telefonnal egy buliban. De ki nem volt még berúgva? Könnyen lehet, hogy máskor is, iszom majd valamit, sőt az is, aki a cikket írta. Nekem az a dolgom, hogy ezeket hagyjam megírni, nekik meg az, hogy megírják.

Azt is megírták, hogy a nyereményautómat az öcsémnek adtam, mert nekem derogált azzal járni. Az eszébe nem jutott az újságírónak, hogy azért adtam Tomikának, mert az egész X-Faktort neki köszönhetem. Ha ő nem jelentkezik, ha nem kísérem el, talán még mindig más területen kínlódom az életben. Kézenfekvőnek tűnt az a gesztus a testvéremmel szemben, de ezt nem így értékelték az újságok.

„NAGYON SOKSZOR ELHÚZTÁK ELŐTTEM A MÉZESMADZAGOT, HOGY MOST LESZEK SZTÁR…”

– Ha ez az egész sztárság előbb jön az életedbe…

– Ha mindezt 18 évesen megkapom, nem tett volna jót nekem. Meg kellett tapasztalni dolgokat, meg kellett érnem hozzá. Így tudok most értékelni mindent, mert van viszonyítási alapom. Tudom, hogy milyen fent, és azt is, milyen lent.

Egyébként nagyon sokszor voltam majdnem fent. Mindig azzal etettek, hogy na, most leszek sztár. Például a TV2-s műsor, a Popdaráló idején. És ezt akkor tényleg elhittem. Mondogattam is otthon, hogy ha most nem leszek sztár, akkor soha. És nem lettem… Akkor még nem.

– Szoktál azon gondolkodni, hogy a mostani sztárság meddig tart majd?

– Nem.

– Tisztában vagy vele, hogy ez is csak ideig-óráig tarthat?

– Nézd, minden folyamatnak van eleje és vége. Más kérdés, hogy már az elején is lehet úgy csinálni, hogy a körülményeket is folyamatosan irányítsd. Azzal kell tisztában lenned, hogy tudd, merre tartasz. Joe Cocker hány éves? Vagy Tom Jones? Engem kimondottan énekel a komolyzene – sz*rrá hallgatom a Classic Rádiót –, és az sem kizárt, hogy idősebb koromban ezzel foglalkozom majd. Elkezdtem zongorázni tanulni.

– Móron megkérdezted a közönségtől, hogy énekelhetsz-e saját dalt. Miért tetted?

– Illemből.

– Egy előadó nem azt énekel, amit akar? És elsősorban nem a saját dalait kellene népszerűsíteni?

– Mindent az adott helyszín és az adott esemény határoz meg. Ha tegyük fel, egy bálban, vagy egy esküvőn kell fellépni, akkor nyilvánvalóan nem azért hívnak meg, hogy meghallgassák a korábban soha nem hallott saját szerzeményeimet. A legtöbben még mindig az X-Faktorban előadott dalokat szeretnék hallani.

Természetesen nem akarom a saját nótáimat lebecsülni, mert nagyon jó dalok, de messze nem olyanok, mint mondjuk a November Rain, amit mindenki kívülről fúj. A saját szerzeményeket csak nagyon okosan lehet bevinni a köztudatba. Az megöli a bulit, ha előadsz három sajátot, aztán egy ismertet. Épp fordítva kell. De ez nem az én találmányom, szerintem a legtöbb tehetségkutatós így lép fel.

Az élő koncertek, a másfél órás koncertprogramok nyilván mások. Ott az összes saját számot elnyomjuk, az már inkább egy ismeretterjesztő koncepció. De Frank Sinatra My Way-je, vagy Tom Jones Sexbomb-ja ott is a műsor része.

„TÉVHIT, HOGY EGY TEHETSÉGKUTATÓBÓL JÖTT EMBERNEK MINDENBEN MEG VAN KÖTVE A KEZE”

– Mennyire van beleszólásod a téged körülvevő dolgokba? Választhatsz menedzsert? Sofőrt, fellépést, felkérést, interjú megjelenéseket?

– Azt csinálok, amit akarok. Az tévhit, hogy egy tehetségkutatóból jött embernek mindenben meg van kötve a keze.

– Mégis azt mondtad, öt éve nem voltál nyaralni.

– De ez egy választott út. Ha akartam volna, nyilván elutazhattam volna korábban is. De miért nyaralgatnék ész nélkül, ha közben fel is léphetek? Megtehetném, hogy nem adok neked interjút. Vagy senki másnak, mert amúgy is hülyeségeket írogatnak. De mi értelme lenne? Nézd, ennek a rendszernek nem én vagyok az alkalmazottja, hanem mindenki más, aki körülöttem van. Én választok meg mindent.

– Nem kötnek szigorú szerződések?

– Nem. A szerződések leginkább a pénz elosztására irányulnak.

– Már elhagytuk a Hort táblát, mindjárt odaérünk a művelődési házba. Tudod már, mi lesz az első dal?

– Igen. A My way.

– Itt is?

– Nézd, van ennek egy lélektani része is. Jobb a lelküket simogatva bemutatkozni, mint berúgni az ajtót valami zúzós számmal.

Na menjünk, nézzük, mi vár itt ránk...

***

Horton szinte majdnem ugyanaz történik, mint 170 kilométerrel odébb. Kint cigarettáznak az emberek, és nagyon megörülnek, amikor meglátják az illusztris vendéget a késő éjjeli időpontban.

Kicsit innen is késtünk, de senkit nem zavar, azt mondták a vendégek, hogy eltáncolgattak addig, amíg nem jöttünk.

Én meglepődöm, mert nem csak a harminc rajongó ért ide velünk együtt, hanem Csaba barátai is. Úgy látszik, ők minden bulin bejáratosak az öltözőbe.

A helyiek rendkívül közvetlen, rendes emberek, akik ujjongva fogadják Csabát. A műsor ugyanaz, de ez még a rutinos rajongókat sem érdekli. Ismét kedvencükkel éneklik az összes nótát.Csaba közben már a színpadon is elmondja, hogy az imént arról faggatta egy „barátja”, miért kérdezi meg a közönséget arról, énekelhet-e saját dalt. A közönség erre is ujjong…

Fellépés után ismét hosszas fotó és autogram-osztás, majd az öltözőben a település polgármestere és jegyzője is gratulál Csabának. Főszereplőnk szívének különösen kedves ez a hely, hiszen innen 10 kilométerre, Ecséden töltötte a gyermekkorát. Még távoli rokonok is eljöttek őt megnézni.

Másfél óráig beszélgetünk velük, majd mikor indulnánk kifelé, az öltöző előtt ott találjuk azt a huszonöt-harminc embert, akik Mórról ide is követték Csabit. Főhősünk bemutat nekik. Kiderült, hogy mindenki hallott az oldalról, sőt, sokan írtak is közülük, hogy Csabival készítsek interjút. Roppant kedves emberek. Bár, azt még mindig nem értem, mi jó abban, hogy átautózzák az éjszakát két fellépésért, ahol nagyjából ugyanazt látják.

Aztán indulunk hazafelé. Megállunk egy benzinkútnál, ahol Csaba kávét és Kinder tojást vesz nekem és Krisztiánnak. Azt mondja, ez az ő ajándéka. Külön hozzáteszi, a csokit vigyem haza a kislányomnak.

Ezek után még mindig haragudjak rá?

Kávézni nincs már kedvem ilyen későn, ezért a szintén a kútra érkező rajongóknak adom a poharat, de Csaba ezt észre sem veszi.

Csabi még beszélgetne, de Krisztián már nagyon nézi az óráját. Most már tényleg indulunk...

melyinterjuk.hu