– Izgalmas részéhez érkeztünk az ismerkedésünknek. (kezdte kaján vigyorral az arcán, miután beült az autóba) Most tartunk ott, hogy nagyon nem szeretsz engem, de remélem ez majd változni fog.

– Én is nagyon remélem…

– Nem akarok az időddel játszani, de ez a szakma ilyen. Néha az én időmmel élnek vissza, olykor meg én kavarok bele máséba. Nem tudatosan, hanem egészen egyszerűen így alakul.

– Amit eddig tapasztaltam belőled, az a zűrzavaros kapkodás.

– De a káoszban is van egyfajta rendszer.

– Azért vagy ilyen nyugodt?

– Miért, jobb lesz, ha idegesítem magam? Inkább a megoldáson töröm a fejem. Télen az időjárás miatt ez még durvább. Amit ma láttál, az a jéghegynek nem is a csúcsa…

– Bár még Pesten járunk, és van előttünk 100 kilométer, de ilyenkor már tudod, melyik dallal kezdesz?

– Igen, a My Way lesz az első. Ez egy viszonylag emelkedettebb hangulatú hely lesz, ezért kötelező örökzölddel kezdek, amivel talán rá tudom majd hangolni a közönséget magamra.

Nincs könnyű dolgom. Gondolj csak bele: ezeken a helyeken már zajlik egy műsor. És ebbe kell beágyazódni. Akár discoba, akár bálba érkezem, ott egyszer csak megállítják a zenét, felkapcsolják a villanyt, és közlik, hogy fel lehet lépni.

Tehát megszakítják a folytonosságot. Szép kihívás, mert ilyenkor nem is a nulláról, hanem mínuszról indulsz. Az első két dal mindig egyfajta kontaktusteremtés. Mindenkinek rá kell hangolódnia, hogy mostantól kezdve műsor van.

– Jártál már Móron?

– Szerintem igen. Ne kérdezd mikor, mert dátumokra nem emlékszem, de úgy hiszem, jártam már mindenhol.

– Jó a visszahívási arányod?

– Nem rossz. Nyíregyháza és Debrecen környékén csak idén jártam már legalább huszonötször. A visszahívások nagyon fontosak ebben a szakmában. Azt csak egyszer teheted meg, hogy amíg tart a hírneved, egy közepesen sz*r színvonalú műsorra végigjárod az országot, és keresel egy csomó pénzt. És mi lesz utána? A minőségre kell törekedni, és jót kell csinálni ahhoz, hogy visszahívjanak.

Ráadásul nem is én vagyok a legdrágább előadó az országban. Két éve tudatosan nem emeltünk árat.

Kíváncsi leszek, mi vár majd ránk Móron. Milyen lesz a férfiak és nők aránya, milyen életkorúak, milyen lesz a mikrofon – mert azoknak a legtöbb esetben a márkáját sem ismerjük. Krisztiánnal ilyenkor szoros szimbiózisban működünk, nagyon figyelünk egymásra. Pontosabban inkább ő figyel rám, hogy mikor kell elindítani a következő dalt egy-egy köztes konferálás után. Nagy segítség ő nekem, mert számtalanszor előfordult, hogy a helyszínen lévő „profi” technikusok kritikán aluli hangosítást produkáltak. Krisztián ilyenkor két perc alatt csodát tesz.

„NEM VÁGOM A FÖLDHÖZ A MIKROFONT ÉS A KEVERŐPULTOT SEM RUGDOSOM”

– Élőben énekelsz majd?

– Mindig! Csak a zene megy CD-ről.

Székesfehérváron történt a múltkor egy szürreális eset. Ugrott a CD, ezért hoztak egy laptopot. Közben stand up-pal szórakoztattam a közönséget, illetve zene nélkül énekeltem nekik. Aztán a laptop sem működött. Végül a helyszínen lévő szintetizátoros úriemberrel kellett egyezkednem, hogy milyen dalokat ismer. Életemben nem szakítottam még meg műsort azért, mert nem működött a technika. Nem tartozik a közönségre, hogy mi van a háttérben, meg kell őket kímélni a technikai hiányosságoktól.

– Higgadtan viselkedsz ekkor is?

– Igen. Azzal nem lennénk beljebb, ha földhöz vágnám a mikrofont, vagy a keverőpultot rugdosnám. Arra kell ráerősíteni, ami még működőképes.

(Krisztián ekkor telefonál a móri szervezőhölgynek, és közli, hogy késésben vagyunk, de már az M7-esen „gurulunk”, s kb. félóra múlva megérkezünk.)

Ez egy nagyon fontos dolog, ami most történik, mert állandó kapcsolatban vagyunk a helyszínekkel.

– Az ilyen telefonokat mindig Krisztián intézi?

– Többnyire igen. Elmondjuk, hogy megcsúsztunk, de úton vagyunk. Ha több fellépő van, akkor a szervező így még variálhat is, mert betesz elénk egy táncműsort, vagy akármit.

– Pénzt nem vonnak le a késésért?

– Közös érdekünk – a szervezőké és a miénk –, hogy jó műsort csináljunk. Előfordult már, hogy egy kisváros művelődési házában bent ült a közönség és ránk vártak. Egy órát késtünk az öcsémmel, mert baleset volt az autópályán. Ugyanakkor felajánlottuk, hogy hosszabb műsort csinálunk, amiért kedvesek voltak és megvártak. Igyekeztünk kompenzálni a késést.

„MINDIG VAN EGY BŐRÖND A LAKÁSBAN – INDULÁSRA KÉSZEN”

– Öt évvel ezelőtt ilyen életet álmodtál magadnak?

– Nem gondolkodtam én ilyesmin, hogy mi lesz…

– Nem volt jövőképed?

– Nem nagyon. Világéletemben bőröndből éltem. Öt éven át volt állandó albérletem, mégis mindig az ágyam mellett tartottam a koffert, és abból pakoltam ki. Most is, hiába van lakásom, folyton ott egy csomag – indulásra készen.

– Az állandósságtól félsz?

– Miért kellene mindig valamitől félni? Nem az állandósságtól tartok, egyszerűen ilyen fajta vagyok. Amerikában fogantam, Budapesten születtem, Ecséden kereszteltek és Veszprémben éltem. Nagymamám mondta mindig, hogy csavargó lesz ez a gyerek. Igaza lett. Nem tudom, valaha kipakolok-e a bőröndből…

– Ott tartottunk, hogy nulla jövőkép…

– Egy cél vezérelt, hogy dolgozzak, legyen munkám, és mindig jó akartam lenni mindenben. Sportember lévén az állandó küzdelem és a folytonos elégedetlenség hajt. Akik sportolnak, általában hajtósabb emberek. Komolyan veszik a munkát, és belátják, hogy csak kitartással és szorgalommal lehet komoly eredményt elérni.

Van egy ismerősöm, akinek nagyon gazdagok voltak a szülei, a fiú meg azzal kezdte a felnőttkort, hogy két évet ült a Veszprémi Büntetés-végrehajtási Intézetben. Nem küzdött meg semmiért. A szüleim nem voltak tehetősek, hiszen tanáremberek, vékonyan vágtuk a kenyeret és a parizert. Sajtot pedig csak ritkán láttam… Éppen ezért öt évvel ezelőtt nem vágyálmokból éltem, hanem dolgoztam. Pénzt kerestem.

– Természetesnek veszed azt, ami most történik veled?

– Nehéz kérdés ez… Ha azt mondanám, hogy csodaként élem meg, akkor nem mondanék igazat. De ha azt mondom, hogy igen, akkor meg nagyképű lennék. Dolgozni szeretnék. Ahogyan öt évvel ezelőtt is…

Nagy tanulsága az én történetemnek, hogy ha valamit célul tűzöl magadnak, és teszel is érte, akkor lesz eredménye.

28 évesen mentem az X-Faktorba, és azt megelőzően 18 esztendei munkám volt ebben az egészben. Az összes többi ember, akikkel valaha együtt zenéltem, mára könyvvizsgálók, meg ügyvédek lettek, ők nem várták ki, mire beérik a dolog.

Annak idején valamennyi rockzenekarommal arra vártunk, hogy majd bekopog a topmenedszer a garázsba, ahol próbálunk, és attól fogva megyünk előre.

Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez sosem fog bekövetkezni, mert azt sem tudják, hogy ott vagy a garázsban, de ha tudnák, akkor is lesz*rnák.

– Tisztában vagy azzal, hogy a legutolsó pillanatban kaptad el a popbiznisz kötelét? Hiszen évről évre egyre kedvezőtlenebbek a körülmények. Már az új tehetségkutatók nyerteseinek sincs annyi fellépésük, se lemezük, se jogdíjuk, mint neked. Ehhez képest már három lemezed is megjelent, rengeteg a fellépés, és ez nyilván anyagilag is visszaköszön. Ha két évvel később jött volna az életedbe az X-Faktor – ha egyáltalán jön –, akkor fele ennyi eredményt sem értél volna el.

– Kétpercenként változik a világ. Az is lehet, hogy holnap beköszönt valami forradalmi újdonság a zenében, és semmi sem úgy lesz, ahogy az előbb felvázoltad…

Azt gondolom, ha nem lennének ilyen tehetségkutatók, már rég lehúzta volna a rolót valamennyi lemezkiadó. Azok, akik még fent maradtak, kizárólag ebből élnek. De nem érdekel, hiszen úgy fogom fel, hogy ez egy lehetőség. Olyan fórum, amelyben ha jól nyilvánulsz meg, akkor van eredménye.

Tisztában vagyok vele, hogy a hírnevemet az RTL Klubnak köszönhetem. Az RTL még sosem vert át, ezért lojális vagyok hozzájuk. Ha tegyük fel, Kolosi Péter azt mondaná nekem, hogy álljak kézen meztelenül a székház előtt, azt is megtenném, olyannyira megbízom benne. Tudnám, hogy ezzel hosszú távon valamilyen komoly célja van, és még sosem adott csalódásra okot.

– Van még nálad barátfelvétel?

– Fene tudja…

– Könnyen közel lehet hozzád kerülni? Azt látom, hogy roppant közvetlen vagy mindenkivel, de ez akár egy felvett póz is lehet, ami a munkád része, hiszen nem lehetsz fellengzős egy olyan helyen, ahol fizetnek azért, hogy lássanak.

– Ha elnézed nekem, hogy másfél órát vártál rám…

– Kettőt vártam!

– …akkor kettőt… Nos, ha elnézed ezt nekem, akkor lehetünk barátok. Viccet félretéve: azért nem könnyű mindig kedvesnek lenni vadidegen emberekkel. Próbálok illedelmes, sőt türelmes is lenni, de nehéz.

A régi haverjaim sokszor hívnak, hogy mikor megyünk már el bulizni. Sajnos soha, mert hivatásszerűen bulizom, nem fogok még fakultatívan is berúgni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja a szakma sajátossága, az állandó rohanás, a folytonos időhiány. Aki mindenki felé hajlong, az egy idő után valaki felé a hátsóját is mutatja majd. Sajnos ez ilyen…

„ÉN SEM HÍVOK SENKIT MAGÁNSZÁMRÓL, ENGEM SE HÍVJANAK”

– Sokan tudják a számodat?

– Nem nagyon. Ettől függetlenül időnként még ma is kapok ismeretlen hívásokat magánszámról. Ezeket fel sem veszem. Eleve én sem hívok senkit magánszámról, engem se hívjanak azon. Körülbelül egy perc átállítani a telefonon. Hajnali háromkor is hívtak már szám nélkül. Kíváncsiságból felvettem, és beleröhögtek. És ez akkor bosszantó igazán, amikor épp alszom, hiszen az oly’ ritka alkalom. Aztán ott vannak az MMS-ek. Volt már, aki hiányos öltözetben küldte el magáról a fotóját. Még csak nem is volt rossz portfolió, de a barátságnak és a párválasztásnak nem ez a legjobb választási formája.

– Krisztián, a sofőröd-technikusod milyen úton-módon került melléd?

– Egy búcsúban lőttük, hárompálcás volt… (nevet)

Komolyra fordítva a szót, 15 éve ezt csinálja. A Nox-tól kezdve Varga Feriékig mindenkivel dolgozott már. Őt kaptam, és örülök neki, hogy olyan ember került mellém, akit a szervezők és a közönség is elfogadnak. Mindenkivel nagyon normális. Nekem sem mindegy, hogy kik vannak körülöttem. Krisztiánon kívül van egy másik úriember is, aki fuvarozgat, ő Maszler László, a Hooligans menedzsere.

– Te sosem vezetsz fellépésre?

– Dehogynem! Nagyon szeretek vezetni! Sokszor volt olyan, hogy én vezettem, Krisztián pedig az anyósülésen pihent.

– Bízol az emberekben?

– Igen. Első körben mindig mindenkinek megadom a kellő bizalmat. Aztán gyakran van olyan, hogy kiderült, mégse kellett volna. Különösebben nem foglalkozom vele, ha így alakul. Elkönyvelem, hogy az illető is ugyanolyan, mint a legtöbb ember, aztán megyek tovább.

Na, közben meg is érkeztünk Mórra.
 

***
 

Móron a helyi kultúrházban tartanak bált. Hiába van hátsó bejárat, az ajtót csak úgy tudjuk megközelíteni, ha keresztülvágunk az udvaron cigarettázó, vagy épp csak levegőző embereken. A közönségen belül sok a nő, többen régi ismerősként üdvözlik Csabát és Krisztiánt is. A helyi szervező – egy roppant kedves hölgy – az öltözőbe navigál, ahonnan közvetlenül be lehet menni a színpadra. Az öltözőbe már velünk tartanak Csaba barátai, akik fogalmam sincs, hogyan kerültek időközben mellénk, de ott vannak. Állítólag korábban együtt dolgoztak Csabával valamelyik munkahelyén, s időnként meglátogatják őt egy-egy vidéki haknin.

A helyszínen senki sem ideges, állítólag jobb is, hogy késtünk egy kicsit. Nem sokat vagyunk az öltözőben. A főhős épp csak átveszi az ingjét, majd megy is a színpadra. Mivel ez egy bál, az élő zenekar leáll, majd következik Csaba. A My Way-jel.

A második daltól már vele énekel és táncol a közönség. Gyakorlatilag az utolsó nótáig. Utálom, hogy megvárakoztatott Pesten, de a profizmusával megint elfeledtetett mindent.

Ez a pasas pont úgy néz ki, pont úgy mozog a színpadon, és pont úgy énekel, ahogy azt egy szupersztárnak kell. Ugyan az X-Faktorban nem szerettem, és a hangjáért sem voltam oda, itt most mégis meggyőzött. Határozottan sokat fejlődött a hangja, és az előadásmódja is az elmúlt másfél évben.

A műsor végén bemondja, hogy bár rohannia kell tovább, de nem szeretne senkit cserben hagyni, ezért a közös fotókat és az autogramosztást most, közvetlenül a fellépés után oldják meg a színpad előtt. Mielőtt az autóba ülnénk, már csak arra van idő, hogy átöltözzön, és robogunk is tovább. Pontosabban csak robognánk.

Odakint az udvaron az autó körül legalább huszonöt nő áll. De az is lehet, hogy harmincan vannak.

Közlik, hogy akkor most indulnak ők is utánunk. Kiderül, hogy Csabának van egy ötven-hatvan fős stabil rajongói csapata, akik időt és pénzt nem kímélve követik az országban kedvencüket. Még a legutolsó faluba is elutaznak érte. Jegyet vesznek az éppen aktuális koncertre, és minden nézőtéren ott csápolnak. Nem vicc, tényleg mindenhol.

Minderről már a Hort felé tartó úton beszélgetünk… Mórról vissza kell mennünk Pestre, át kell kelni az egész városon, és az M3-ason haladunk tovább.

A fellépés után Csaba legalább fél órát a telefonjával foglalkozik. Aznap kapott egy új készüléket, azt állítgatja. Amikor megunja, folytatjuk az „ismerkedést”…
 

melyinterjuk.hu