Ez az interjú nem lesz átlagos. Sem a terjedelmét, sem a formáját tekintve. Még ezen a weboldalon sem lesz átlagos, ahol egyébként is tengernyi hosszúságú beszélgetéseket lehet olvasni.

Hiszen már eleve a Vastag Csabával készült interjú előzménye sem volt szokványos. Újságírói pályafutásom eddigi legkülönlegesebb kalandja.

Egyszerre volt bizarr, szürreális és extrém. Mindenféle tekintetben.

Ugye elnézik nekem az olvasók, hogy a folytatásban néhány igen személyes tapasztalatot is elmesélek az anyag létrejöttével kapcsolatban? Egy újságcikkben ilyet – már csak terjedelmi korlátok miatt sem – lehetne, de hol legyen őszinte az ember, ha nem a saját internetes portálján?

Az egész úgy kezdődött, hogy a Vastag Csaba & Sándor András találkozást az olvasók generálták. A melyinterjuk.hu Facebook oldalán ugyanis megkérdeztem az olvasókat, kiről szeretnének portrét olvasni, és a legtöbb szavazat, hozzászólás a Vastag testvérekkel kapcsolatban jött. Csabát és Tamást szinte ugyanannyian kérték, messze a legtöbben minden más előadó mellett.

Az olvasók kívánsága szent, ezért el is kezdtem szervezni mindkét fiúval a találkozást.

Lassan két évtizede dolgozom a médiában, ezernél is több riportot készítettem, de a Csabával való találkozáshoz hasonlót még nem éltem át. Pontosabban annak körülményeihez. Pedig higgyék el, számtalan extrém helyzetben faggattam már ismert embereket.

Csaba eleve ragaszkodott ahhoz, hogy ne egy átlagos interjút készítsünk egy átlagos helyen. Azzal érvelt, ha egy órát beszélgetünk valahol, abból nem tudok majd portét festeni róla. És lássuk be: igaza van. Tetszett hát az ötlet, hogy menjek vele fellépni. Igen ám, de három hétig hiába telefonálgattunk, valami kavarás mindig volt az időponttal. Mentségére szóljon: becsülettel hívogatott, tehát nem tűnt el, és a telefont is felvette minden alkalommal, de a végén mindig valami elképesztő indokkal elmaradt a találkozás.

Türelmem véges volt, már ott tartottam, hogy elnézést kérek az olvasóktól, és kiírom az oldalra, hogy rajtam nem múlik, de ezzel az emberrel lehetetlen normálisan találkozni.

Aztán egy apró gesztussal levett a lábamról, és mindent megbocsátottam neki: közölte, hogy megnézte a melyinterjuk.hu oldalt, roppant szimpatikus neki a kezdeményezés, és azt is látja, mennyire megbecsült szakember vagyok a sztárvilágban. Tehát legyek türelmes, mert ez a beszélgetés mindenképp összejön majd.

Aztán hosszas egyeztetések után végül ki lett tűzve egy szombati nap a nagy találkozásra. Csaba délután négyre rendelt oda a belvárosba. Mindezt sms-ben közölte előző nap, a megadott címen pedig egy szépségszalon volt. Nem is értettem, mit keresek ott, mindenesetre fél órás késéssel a főhős is megérkezett. Pontosabban megérkezett volna, mert legalább négyszer elsuhant előttem autóval, bőszen integetve, hogy még a parkolót keresi. De nem találja. Az ötödik körnél már szólt, hogy üljek be mellé.

Ugyan nem a közelben, de mutattam neki egy „tuti” helyet, ahol letehette a kocsit, majd közölte, micsoda baromság ilyen messze állni, mert a fél városon át kell gyalogolni. (Ehhez képest 5 perc alatt visszaértünk a szalonhoz.)

No így indult a nap, és így kezdődött az ismeretség Vastag Csabával.

Majd mintegy bokszmeccs, folytatódott. Négy egész menetig.

De messze volt még az éjszaka…

AZ ELSŐ MENET…

– Mit keresünk ebben a szépségszalonban? Mi fog itt történni?

– A cikk szempontjából lényegtelen dolgok. Például, megnézik a körmömet, hogy rágtam-e. Korábban évekig rágtam, és rám szóltak az RTL-ben, hogy nagyon csúnya. Ők küldtek el először manikűröshöz. Aztán láttam, mennyi munkája van vele a szakembernek, amíg szép körmöt varázsol belőle, s utána egész egyszerűen már nem volt pofám újra lerágni.

– Szégyellted magad a körömrágás miatt?

– Miért szégyelltem volna? Tök jó dolog körmöt rágni. De igaz, hogy pótcselekvés, és hülyén is néz ki… A hiedelmekkel ellentétben alapvetően nem foglalkozom a külsőmmel. Nem erről szól a munkám, hanem a zenéről. Más kérdés, hogy az ember igyekszik nem sáros cipőben és háromnapos pólóban kiállni a közönség elé…

– Tud a manikűröshöz járás szokássá válni?

– Biztosan. De nekem ezt is be kellett írnom a telefonom emlékeztetőjébe, mert amúgy elfelejtettem volna. Nézd, 28 évig megvoltam nélküle, de most már azt mondom, hasznos dolog. A fodrászhoz járás például már szokássá vált, pedig az azt megelőző 10 évben magamnak vágtam. Mondjuk úgy is nézett ki, de élveztem. Egy hajvágó géppel és egy tükörrel csodákat lehet művelni. A fodrász is csak az utóbbi években költözött be az életembe, rendszeresen járok ugyanahhoz a fiatalemberhez, aki az X-Faktorban is vágta a hajamat. Igaz, inkább már azt is barátságnak nevezném.

– Ingyen jársz ebbe a szépészeti szalonba?

– Úgy mondanám, hogy együttműködünk. Amiben tudunk, segítünk egymásnak. Nagyon sok ilyen együttműködés van a világon. Csak egy példa: megbeszéled egy autószerelő haveroddal, hogy a kocsidat kizárólag hozzá fogod vinni, és nem azt kéred tőle, hogy olcsóbban, vagy ingyen dolgozzon, hanem jól. És cserébe te is azt adod, amit tudsz. Ez már együttműködésnek minősül. Ehhez nem kell semmi, ezt bárki kialakíthatja bárkivel. Nekem például a sarki pékséggel is van ilyen megállapodásom, és a lakásommal szemben található klubbal, ahová internetezni járok.

Az már önmagában egy megállapodás, ha ajánlanak neked valamit, amikor betérsz. Például bementünk nemrég egy társasággal egy ismerősöm kínai éttermébe. Kérdeztem tőle, hogy mit ajánl nekünk igazán őszintén? Mondta, hogy semmit. Tényleg őszinte volt... Visszatérve a sarki pékségre: az is a megállapodás része, ha megmondják, melyik a legfrissebb, legfinomabb áru.

Mindig szerettem az ilyen hosszú távú együttműködéseket. Ezek azért jók, mert ha látod a másikon ugyanazt a hozzáállást, biztosan nem akar majd lehúzni. Sokan pillanatok alatt akarnak nagy összegeket keresni ahelyett, hogy megbízható emberi kapcsolatot építenének ki másokkal. Ez célravezetőbb. Ha kőműves vagy, és jól dolgozol, akkor ajánlani fognak. Én ezeket az embereket kerestem mindig, a szakmájuk legjobbjait. És ők is számíthatnak rám bármiben.

„EGYÁLTALÁN NINCS IDŐM SEMMIRE”

– Miért kell neked egy klubba járnod internetezni?

– Azért, mert nincs otthon bekötve a világháló. A telefonomon ugyan van net, de az nem olyan jó. Nem találtam még rá arra az internet-szolgáltatóra, amelyik tetszene. Persze az is igaz, hogy nem is nagyon kerestem. Tulajdonképpen egyáltalán nincs időm semmire. Amikor hazaérek, többnyire hajnal van, és lefekszem. Korán reggel pedig már megyek a dolgomra. A lakás ilyen szempontból csak funkcionális feladatot tölt be. Hat évig televízióm sem volt otthon. Sok év után a napokban csomagoltam ki először a készüléket, de azt is csak azért, hogy filmet nézzek. Véletlenül hamarabb hazaértem, és nem tudtam elaludni…

– Tegnap mikor értetek haza a kalocsai, illetve szombathelyi buliból?

– Reggel 6-kor. És 9-kor már keltem. Örülj neki, hogy nem tegnap jöttél velünk fellépni, mert kikészültél volna a sok utazástól. Ma este Mórra és Hortra megyünk.

– Nem tehetted volna meg, hogy délig alszol?

– Ma nem. Napközben is munka van, nem csak este. Mindenki azt hiszi, hogy a zenészek egész álló nap buliznak, pedig ez korántsem igaz. A munkámnak nagyon sok olyan vonzata van, amit a közönség nem lát. Millió megbeszélés, interjúk, a lemez előkészületei, dalszerzés, szövegírás, stb.. Szeretek belefolyni minden apró részletbe, a plakátok megtervezésétől kezdve a koncertjegyek elkészültéig, nem beszélve a hangszerelésről.

– És hol vannak ebben a folyamatban a rajongók?

– A fellépéseken találkozom velük. Mindig szánok időt rájuk. A verbális kommunikációban hiszek, levelezni nem szoktam. Millió levelet kapok, de nincs időm ezeket elolvasni, a nagyon hosszú írásokat pláne.

„IDŐT ÉS PÉNZT NEM KÍMÉLVE FEL FOGOM KUTATNI AZOKAT, AKIK A NEVEMBEN ÍROGATNAK KÖZÖSSÉGI PORTÁLOKON”

– Fent vagy a Facebookon?

– Nem, de sajnos nagyon sok kamuregisztráció van fent a nevemmel. Milliószor megesik, hogy fellépés után odajönnek a rajongók, és mondják, milyen jót beszélgettünk tegnap Facebookon. Velem biztosan nem…

Innen üzenem, hogy ezeket az embereket nagyon hamar meg fogom keresni. Időt és pénzt nem kímélve fel fogom kutatni azokat, akik a nevemben írogatnak közösségi portálokon. Megkérdezem majd tőlük, miért jó ez nekik. Mert hasznot biztosan nem hoz az ilyen szemétség, nekem viszont nagy károkat okoz. Ezek a senkiháziak minden bizonnyal nem azokat a szavakat használják, amiket én. Egyik-másik ilyen mentett beszélgetésbe beleolvastam már, és meg sem közelítették azt a szintet, amit én képviseltem volna egy hölggyel szemben. Az ominózus chatelésben az ál-Vastag Csaba azonnal a ruhája levételére buzdította a lányt, és aktképeket kért e-mailen. Én sosem tennék ilyet! Sajnos sok borsot törnek az orom alá a közösségi oldalak. Még a YouTube is.

– A videofelvételek miatt?

– Igen. Ma már a legtöbb telefonon tévé-minőségű HD-kamera van, és boldog-boldogtalan filmez. De nem mindig a legjobb pillanatban. Az egyik koncerten például hosszasan beszéltem az utolsó dal előtt. Köszönetet mondtam a közönségnek. Ekkor azonban már a fülcimpám is izzadt a másfél órás ugrálást követően. Az új dalomba is beleírtuk ezt a pillanatot, amikor „menetel a test, csak a lélek táncol” – ez tényleg így működik.

Visszatérve: ezt az öt percet emelte ki valaki kedvesen és építő jelleggel a koncertből. No, arra a videóra bármit rá lehet fogni. Miért izzadok, biztosan ittam, nem vagyok magamnál, stb. Nem is értem ezt az egészet. Egyrészt az nem izzad, aki nem dolgozik, másrészt nem láttam még olyan Bon Jovi koncertet, ahol az énekes ne lenne csuromvíz.

– Hogyan jutnak el hozzád a Facebookos chatelések, vagy a YouTube-os videolinkek?

– Ahhoz, hogy valami eljusson hozzám, már túl kell nőnie egy bizonyos szintet.

Ilyenkor általában felhívnak, hogy csináljak már valamit, mert túl sok embert érint. Sajnos sokszor akkor ér el hozzám valami, amikor már túl késő, és már mindegy is, hogyan reagálok rá.

– El lehet téged egyáltalán érni?

– Nehezen. Két telefonom van. Az egyiket alig-alig veszem fel, a másikat valamivel gyakrabban. Üzeneteket fogadok inkább, amire visszaírok, vagy a nap végén visszatelefonálok. A nagy kérdés csak az, mikor van vége a napnak. Többen nehezményezték, miért telefonálgatok hajnali fél 4-kor… Ha épp akkor van vége egy fellépésnek és megyünk haza, elkezdem rendszerezni az egész napi megkereséseket.

– Három hete szervezzük ezt a találkozót. Az eddigi telefonbeszélgetések alapján hihetetlenül kaotikusnak tűnik az életed.

– Van egy naptáram..

– El ne meséld! Ezt minden interjúban emlegeted, hogy a naptáradban „precízen” vezetsz mindent 15 perces beosztásokkal, ehhez képest három hete nem sikerült normálisan találkozót egyeztetnünk, és innen is késtél fél órát…

– Megesik az ilyen. De te tudod a legjobban, hogy 20 percet kellett köröznöm, amíg parkolóhelyet találtam. A koncertekre való indulások és az oda történő megérkezések az igazán fontosak. Onnan nem szabad késni. Innen lehet… Itt elnézik, sőt, szerintem már eleve így számolnak velem.

Napközben gyakran átrakok, vagy kicserélek találkozókat. Igen, veled is csúsztattam sokat. De csak itt vagyunk, összejött.

„ABBA AKARTAM HAGYNI A VERSENYT. KI AKARTAM VONULNI AZ X-FAKTORBÓL A TESTVÉRPÁRBAJ ELŐTT”

– Ki ismer téged a legjobban?

– Senki. Én sem ismerem magamat. Önmagad megismerése egy egész életen át tartó folyamat. Sokszor meglepődöm én is magamon.

Jó példa erre az X-Faktor. Azt, hogy azzal a 12 emberrel mit éltünk át a verseny során, csak mi tudjuk, senki más. Még a műsorban dolgozók szerkesztők sem. Olyan dolgokat tudsz meg magadról, amelyek más körülmények között talán soha nem derültek volna ki. Hogyan reagálsz egy adott szituációban, amikor minden elképzelés megdől, amit korábban gondoltál önmagadról…

Azt a pillanatot, amikor az öcsémmel párbajoztam, csak lefesteni lehet, szavakkal lehetetlen elmondani. Mert nyilvánvalóan azt szerettem volna, ha Tomika megy tovább. Elvégre ez az ő versenye volt, és nem akartam tönkretenni az álmait. Amikor mentünk ki a színpadra a párbaj előtt, úgy terveztem, hogy leteszem a mikrofont a földre, és azt mondom, ebből nem kérek. Fogom magam, és egyszerűen kiszállok a versenyből. Már azt is elterveztem, hogy mit mondok. „Köszönöm szépen, és kapjátok be”…

– Miért nem tetted meg?

– Az öcsém érvei meggyőztek. Az volt az ötödik adás, és addigra annyian szavaztak rám, olyan sok pénzt költöttek SMS-re, hogy egyszerűen nem tehettem meg. A következő ötlet az volt, hogy majd direkt elrontom… Aztán abban maradtunk, hogy mindketten jók leszünk. Nem egymás ellen megyünk, hanem egymásért. Így a közönség sem érezte, hogy cserbenhagytuk őket. Megmutattuk, mennyire tiszteljük a másikat. Sokkal nagyobb tisztelet az, amikor a másik miatt vagy jó.

Akkor, ott a párbajnál nem lehetett előre tudni, melyikünk megy tovább. Tippelni sem lett volna értelme. Az ugyanis nem számít, hogy idősebb vagyok. Tomika észbontóan jó énekes. Olyanokat énekelt, hogy leesett az állam…

– Álmodtál az óta a párbajjal?

– Az óta nem. Előtte viszont igen. Éreztük, hogy lesz a verseny során ilyen, csak az volt kérdés, hogy mikor…

***

Ekkor Csaba „szabadfoglalkozást” hirdetett a következő órákra. Ő beült a manikűröshöz, én megittam a maradék zöld teát, majd hazamentem.

Azt csak a jóisten tudja, ő hová, mert sokáig nem került elő. Kérte, hogy hét órára legyek a lakásánál, mert onnan indulunk a fellépésre.

Fél nyolckor telefonált, hogy még Szentendrén van, az új dalát énekli fel, de nyolckor talán már jönnek értem a sofőrjével. Addig foglaljam el magam… Nem volt kedvem sehová beülni, inkább átsétáltam a pesti oldalról az egyik hídon a budai oldalra, hiszen úgyis onnan jönnek. Közben a technikus, Krisztián is telefonált, hogy Csaba kavar, most épp kirendelte őt is Szentendrére.

Negyed kilenckor kaptam egy sms-t Krisztiántól, hogy már elindultak. Ehhez képest kilenckor még híre-hamva se volt egyiküknek sem.

Hogy teljen az idő, telefonálgattam. Mert ez még mindig jobb volt, mint egyedül ülni egy kocsmában. A barátok és a családtagok egy emberként kérdezték: „te normális vagy, hogy ennyit vársz valakire?”.

Ezen én is elgondolkodtam akkor. Hiszen elismert, Kossuth-díjas művészek nem várakoztattak meg soha. Arról nem is beszélve, hogy velük időpontot is egyszerűbb egyeztetni egy találkozóra.

Igen, megtehettem volna, hogy hagyom a fenébe az egészet, mondván, mit képzel magáról ez a csávó, hogy így megvárakoztat? Mégis, valamiféle perverz érdeklődésből maradtam. Egész egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mi sül ki ebből az egészből…

Bő két órás várakozás, és több sms után egyszerre hív Csaba és Krisztián. Hogy merre vagyok már. Mint kiderült, külön jöttek, két autóval. És természetesen egyikük sem arra kanyarodott, amerre kellett volna, hiába beszéltük meg előtte háromszor.

Krisztiánhoz ültem be, Csaba előttünk araszolt. Egy benzinkúton tette le a kocsiját, majd átült hozzánk.

Indultunk Mórra...

melyinterjuk.hu